Kirké

Anarchofeminizmus és divatkritika
Anarchofeminizmus és divatkritika
Illustration for article titled Whiplash - csak a fejét, hogy bele ne sántuljon!

Elöljáróban: széjjel fogom spoilerezni a filmet, mert senkinek nem ajánlom különösebben, hogy megnézze, szóval miért ne. Direkt olyan plakátot választottam, amin látszik a szenvedés.

Advertisement

Amikor Nini barátnőm rádumált, hogy menjek el vele moziba, be tud vinni ingyen, de most csak 'azt a dobolósat' tudjuk megnézni, akkor bevallom, halvány lila fingom nem volt róla, hogy mi is ez. Igazából sokáig a film után is azt hittem, hogy ez valami kis célcsoportú, obskúrus dolog, ami valahogy a 'jó kis whiskyket' lötybölgető jazzsznobok és a Rocky-rajongók amúgy nagy halmazainak picurka metszetét célozza meg. Később láttam csak, hogy 5 Oscar jelölés, köztük legjobb film, ebből 3 elnyerve, köztük legjobb férfi mellékszereplő.

Ez újraélszetette a moziból távozva is igen masszívan tomboló rossz érzéseimet a filmmel kapcsolatban, mert az egy dolog, hogy a Whiplash tökéletesen kiszolgálja a filmakadémia soraiban ücsörgő hatvanas fehér amerikai faszikat, de ebben olyan messzire megy, hogy több sebből vérzik, mint a főhős keze a zárójelentben.

Advertisement

Ó igen, a vér! Hihetnénk a címből meg ebből, hogy bunyós filmről van szó, és igazából a történetvezetét illetően szerintem túlságosan nem is lőnénk mellé. Először azt gondoltam, hogy a whiplash (ostorcsapás) sokkal képiesebben fog megjelenni, de nem, ez egy jazzdarab címe. Mert a főhős jazzdobos, elsőéves a hatalmas presztízsű XXX zeneakadémián (ne szarozzunk, elhangzik, hogy a világ legjobbja), akire rögtön a nyitójelentben felfigyel idolja és bálványa, a bunkó kopasz zenekarvezető vagy tanár vagy zenész vagy mi. Olyannyira felfigyel, hogy egyenletes ütemben lépteti elő főhősünket egyre menőbb és menőbb zenekarokba az akadémián belül. Hogy aztán rendre kirúghassa mindegyikből, megalázhassa, szívathassa, beszólogathasson, stb.

Advertisement

A film közepetáján a hős kiugrik egy összeroncsolódott kocsiból, hogy odaérjen a dobszólójára (rohadtul nem viccelek), ami persze nem sikerül, hiába gyakorolt vérző kézzel az egész filmen keresztül (minél tovább nézzük, annál jobban vérzik). Ezek után a bunkó kopasz kirúgatja az iskolából, a srác kirúgatja a kopaszt az iskolából, és a végén valamiért mégis együtt lépnek színpadra, ahol a kopasz ismét megpróbálja a dobost megalázni, de nem sikerül, illetőleg az évszázad egyik legjobb szólójára inspirálja, ez nézőpont kérdése, (szerintem az első).
Ez így meglehetősen sablonosan hangzik, és nem nagyon szeretném, ha bárki hiú ábrándokat kergetne, úgyhogy megerősítem, baromi sablonos is. De ezen túlmenően is több specifikusabb dolog miatt is haragszom erre a filmre, mégpedig:

Nők

Ha a Bechdel-teszt olyan lenne, mint egy egyetemi ZH, akkor a Whiplash lenne a rektor fia, aki faszt rajzol az üres papírra, széles mosollyal a tanár kezébe nyomja, és kisétál a teremből.
Az egész filmből összesen 5 női szereplőre emlékszem: a barátnő, a női családtag (nem azanya, de igazából mindegy is mi, mert kb. 2 percig látjuk), a női talán ügyvéd (ez se nagyon derül ki, szerepe relatíve kevés, ellenben kicsit mégis igyekezhettek, mert ő fekete), és 2 zenekari tag. Legalábbis nekem ennyi rémlett, pedig elhihetitek, elég árgus szemekkel figyeltem a filmet.

Advertisement

A zenekari tagoknak (egy (talán) fuvolás lány az első zenekarban, és egy harsonás lány az utolsóban) először is kiemelten gratulálok, ezt a filmet elnézve végképp hiperbrutálnehéz lehet egy ilyen terepen nőként érvényesülni, nemhogy bekerülni fimben szerepeltett jazz zenekarba (főleg rézfúvósként!), le a kalap.
A maradék három női szereplőből a barátnőt emelném ki, ő az, akinek minden felbukkanásakor az arcom egy darabban leszakadt, és darabokra tört a padlón. Először is, úgy ismerkedik meg a főhőssel, hogy ő a büfés a moziban, ahova a hős az apjával jár. Oké. Elhívja randizni, a lány igent mond, úgyhogy a srác másnap jól elkésik a reggel 6-ra megbeszélt valamiről. Pedig nem is aznap este randiztak. Meg 6-kor amúgysem volt ott senki. Ezt az egészet nem értettem, valószínűleg a kopasz akarta megszívatni a hőst, hogy üljön ott 6-tól, mert úgy lesz fegyelem vagy mittudomén, de azért lehet, hogy itt sugallni akarták azért azt is, hogy jobb a nőkkel vigyázni, mert a végén még lekésed a próbát. Amennyire blődnek hangzik ez elsőre, annyira ebbe az irányba megy tovább az egész.

Elérkezik a rándévú, elvileg a közepébe csöppenünk, legalábbis már mindketten megették a pizzájuk háromnegyedét a végtelenül hangulattalan büfében, amikor nagy hallgatás után a hős spontánul felteszi a kérdést szíve hölgyének: Mi leszel, ha nagy leszel? Mire a lány azt mondja, hogy 'juj, hát nem tudom, hát járok erre az egyetemre, de még csak első év, nem tudom mi akarok csinálni' (amerikában nem kell rögtön az elején szakot választani). Badum-tss! Micsoda ellentét! Micsoda feszültség! A céltalan lány! A tudatos fiú! Ugyanaz a korosztály! És mégis! A srác már tudja, hogy a világ legjobb jazzdobosa akar lenni (csak így lazán), bezzeg a lány! Ő csak sodródik!

Advertisement

Ennek ellenére valahogy mégis lesz ebből egy ismeretlen időtartamú járás vagy micsoda, illetve lehet, hogy nem, de van egy szakítós jelenet. Itt a srác elmondja, hogy 'figyu, az van, hogy én dobolok, és ez elég sok időmet felemészti meg mégtöbbet fel fogja a jövőben, ezért előre tudom, hogy te majd panaszkodni fogsz, hogy nem foglalkozom veled eleget meg nem töltünk együtt elég időt, ami hátráltatni fog engem, te meg meg fogsz sértődni, meg amúgyis, ha kikényszeríted, hogy veled legyek, akkor is a dobolásra fogok gondolni'. Erre asszem a lány azt mondja, hogy 'te nem vagy komplett', és elviharzik, ami kb. az egyetlen adekvát reakció erre.
Mert éppenséggel mondhatta volna a srác azt is, hogy 'figyelj, igazából jobban szeretek dobolni, mint téged', ami rosszul esik nyilván, de legalább fair. De ez? Hogy jaj, hát lehetne ezt, de te olyan igényes lennél, én meg jaj, hát ilyet nem?! A srác gyakoratilag olyasmikkel vádolja meg a lányt, amikkel nem csak, hogy még nem, de az adott helyezt bekövetkezése esetén se lehetne megvádolni, hogy gyakorlatilag önző és a karrierje útjába áll. Nemár.

Advertisement

Később, amikor a hős épp élete koncertjére készül a kirúgás után, akkor ismét megkeresi a lányt, aki - legnagyobb sajnálatomra - felveszi a telefont. Hamar kiderül azonban, hogy már barátja van, aki ráadásul nem akar eljönni a koncertre, mert nem szereti a jazz-t. Hősünk csalódottan leteszi, ennyike. A bárdolatlan buta libába meg a tuskó pasasába kár is a minőségi zene, úgyse tudnák értékelni, a hős jobban jár egyedül, illetve a dobszerkójával (elég beteg, hogy ezt úgy írom, mintha vagy-vagy lenne, de kicsit úgy is érződik. A pszichológusom, K néni szerint is a dobolásba öli a hős a libidóját).

Ha ez nem lenne elég, akkor még a film jelentős hányadában a kopasz sértegetés gyanánt lányoknak nevezi a zenekara tagjait. Szerencsére figyeltek a szereplőválogatáson: ebben a zenekarban egy lány sincs. Köszönjük a tapintatot.

Gyakorlás és fejlődés

Maga a történet, az igyekvő, tehetséges hős, és a keménykezű, agresszív mester kettőse, bukások és felemelkedések, nem igazán szolgál semmiféle újdonsággal, számomra legalábbis abszolút nem. Filmet keveset láttam, de eleve sztem minden második animében, amit valaha megnéztem, volt valami kiképzős jelenet a kitartó hőssel, aki hajnalig gyötörte magát minden nap, hogy aztán vérben úszva végre meg tudja csinálni a DOLGOT, és felharsanjanak a dicsőséges fanfárok. Ez ugyanaz, csak jazzdobolással. Sokat gondolkodtam, hogy mivel lehetne még ezt megcsinálni a küzdősportokon és a jazzdoboláson kívül, de még nem sok eredményre jutottam.

Advertisement

Eleve hangszerek közül véresre még tudja a kezét az ember gitározni meg talán hárfázni, de mondjuk tubázni már nem annyira (a száját igen, de azt meg ki tenné filmplakátra?!). A klarinét pl. (9 évig csináltam), ostoba szörtyögő hangot kezd adni, amikor az embernek elfárad a szája, és akkor nincs mese, pihenni kell. Ha dühből (ld. alábbi gif) próbálnám kompenzálni, és fújnám ezerrel, mint Bercibá a sípot a tesiteremben, akkor meg minden hang úgy szólna, mint a villamos a kanyarban. Mondjuk biztos tudhattam volna addig csinálni, míg valamim nem vérzik.

Advertisement

Tehát túlerőltetni persze lehet. Nyilván nem lenne olyan látványos, mint amikor a hős vére megcsillan a lábcinen, sajnos a például ebben az esetben kapható ínhüvelygyulladás egyáltalán nem hősies és látványos. Ellenben ha nem hagyja az ember meggyógyulni és erőlteti, akkor beakadnak az inai és műteni kell.

Ha valaki még ilyenkor is hőbörögne, hogy de frissen összevarrt kézzel is gyakorol az, aki igazán akar, az gondoljon mondjuk Schumannra, aki a tökéletesedés reményében fura gyakorlási technikákkal derékbatörte a saját zongoravirtuózi karrierjét. Egyébként is egyre többen vetik el a zenében (főleg a zongora esetében) a 'no pain, no gain' (fájdalom nélkül nincs eredmény) elvét, és szerintem nagyon jól teszik.

Advertisement
Illustration for article titled Whiplash - csak a fejét, hogy bele ne sántuljon!

Szóval nagyon heroikusan csillan a vér a pergőn, de azért ez semmiképpen ne szolgáljon senkinek semmihez se referenciául. Ha nem erőltetünk valamit folyamatosan annyira, hogy vért izzadunk, az még nem azt jelenti, hogy nem vagyunk elég motiváltak, és kár az egészbe az energia, veszett vesztesek vagyunk, sőt. Én magamban először azt a kérdést tettem fel, hogy vajon szeret-e a hős egyáltalán dobolni. A pszichológusom, K néni, arra módosította, hogy szeret-e a hős egyáltalán élni?! A kérdés jogos.

Advertisement

Abúzus

Keveset szóltam eddig a kiabáló kopaszról, pedig ő kapta az Oscar díjat, mint legjobb mellékszereplő. Uhh. Tény, JK Simmons hátborzongatóan hitelesen hozta az agresszív abúzív szexitsa egoista homofób megalomán nárcisztikus karvezető szerepét. Bennem egy kicsit az motoszkál, hogy de minek?

Advertisement
Illustration for article titled Whiplash - csak a fejét, hogy bele ne sántuljon!

A kopasz rendszeresen megalázza az összes zenészét, üvölt, sérteget, személyeskedik. Az elején rögtön megkérdezi pl. a hőst, hogy mivel foglalkoznak a szülei, mire a hős elmondja, hogy az anyja lelépett, amikor kicsi volt. Pár perccel később a kopasz már fröcsögő nyállal üvölt a hős képébe, hogy 'ha ilyen szerencsétlen balfasz vagy, nem csodálom, hogy elhagyott anyád', mert nem sikerült eltalálni a tempót. Gondolom ez egy úgynevezett oktatási módszer. Vannak helyzetek, amikor működik a 'teher alatt nő a pálma' elv, de ha nekem most a témavezetőm elkezdene egy félresikerült kísérlet miatt az arcomba üvölteni, hogy 'hát nemcsodálom, hogy apád megbolondult', akkor szerintem azonnal panaszt tennék, és nem jönnék vissza többet dolgozni ide.

Advertisement

A kopasz 2 másik dobossal váltogatja a hőst a zenekarban, mindhárman kiteszik a lelküket, hogy játszhassanak, mindhárman megaláztatnak sorozatosan. Majd a vége felé a kopasz azt mondja a hősnek, hogy ja, a másik két majom csak azért kellett, hogy téged hajtsalak. Értsd: teljesen megaláztam rendszeresen 2 embert, hogy téged is rendszeresen megalázhassalak a fejlődés jegyében. Szép gesztus, valszeg ilyenkor kell hálásnak lenni. (A teljesség kedvéért, a 3 dobos is ott alázza egymást, ahol éri.)
Egy ponton a kopasz megjelenik komor ábrázattal, betesz egy CD-t, meghallgatnak valami trombitaszólót, majd bejelenti, hogy ez az ő néhai diákja, aki hatalmas tehetség volt, de sajnos balesetben elhalálozott. Majd férfiasan barázdált, egyébként szenvtelen, kemény arcán elmorzsol egy kósza könnycseppet. A kopasz is ember! Később kiderül, hogy a nevezett tanítvány öngyilkos lett, nem tudom ez kit lep meg pontosan.

Az ominózus autóbaleset (ld. bevezető) utáni nem megfelelően dobolás miatt az akadémiáról kihajíttatás után a volt tanítvány családja be is cserkészi a hősünket, hogy tegyen vallomást a kopasz viselt dolgairól, hogy eltávolíthassák az iskolából, más diáknak ne kelljen ezt kiállnia. A hős ezt sértettségében meg is teszi, így a kopasz kirúgatik. Mindazonáltal néhány jelenet múlva ismét egy színpadon vannak ketten, a kopasz és a hős, és némi feszkó után a közönség állva tapsol a zombiszerűvé torzuló arcú dobosnak, és vége a filmnek. Konkrétan az történik, hogy a hős beszáll dobolni a nívós jazzfesztiválra a kopasz zenekarába, de amikor felmennek a színpadra, akkor jól egy olyan darabot vezényel a kopasz, amit a hős nem tud. Majdnem le is vonul a szípadról, de végül némi kellemetlen csörömpölés után egy parádés szólóval vág vissza, amit hallván a kopasz elismeréssel bólogat.

Advertisement

Nekem erre az volt az első asszociációm, és még mindig az, hogy itt azért az sugalltatik, hogy az igazi géniuszt rúgni kell, hogy előjöjjön (ebben a rendező is félig-meddig egyetért). Amiben azért erősen kételkedem. Igaz, nem tudjuk meg, hogy utána a hős nem akasztja-e fel magát ugyanúgy pár évvel később, lehet, hogy de. De nekem a film nagyjából azért azzal zárult, hogy tehetség + kínzás = siker. Valami házibuliban egy tudálékos vasalt inges srác megpróbálta a fejemhez vágni, hogy ez az értelmezés 'egyértelműen rossz', illetőleg hogy a film arról szólt, hogy ha valaki tehetséges, az sikeres lesz. De ezt eléggé megcáfolja az a fordulat, hogy amint kiteszik a menő akadémiáról, a hős teljesen abbahagyja a dobolást, és elmegy büfésnek, vagy valami ilyesmi, kizárólag a kopasz miatt kezdi újra. Továbbá eleve őt megy lenyűgözni (szó se igazán esik róla, hogy amúgy más is tanítana az akádémián úgy bármit). Ami elég masszív kételyeket ébreszt bennem aziránt, hogy itt tényleg arról van-e szó, hogy ez a srác szeret dobolni. 'Valaha biztos szeretett' - teszi hozzá K néni. Amellett, hogy ez első ránézésre egy abúzív mester-tanítvány viszony, láttam több olyan értelmezést is, ami szerint egyenesen abúzív szerelmi viszonyról van szó. Szerintem tökmindegy, akármelyik is-e kettő közül, mindenképpen betegesen megszállott és destruktív.

Advertisement

A tumblr-ön legtöbbször körbement idézet pedig, hogy 'there are no two words in the english language more harmful than 'good job' ('nincs károsabb két szó az (angol) nyelvben, mint hogy 'szép munka'), extrán kiveri nálam a biztosítékot. Ráadásul az egész olyan kommentekkel terjed, hogy a 'legfontosabb lecke, amit a Életről tanultam', meg ilyenek. Sírok.

Advertisement

A kopasz felvázolja ezt a remek elméletet, hogy ha valakit megdícsérnek, az a fejlődés útjába áll. És ha anno Charlie Parkernek egy közepesen béna szólót utána azt mondják, jól van, és nem a fejéhez vágnak egy cintányért (befigyel a Tom&Jerry), akkor sose játssza el élete legjobbját. Az érdemtelen dícséret és a tárgyakkal hajigálás között fel sem merül, hogy lenne bármilyen középút. A Whiplash világában legalábbis nincs. De remélem, hogy a mondatot felkapó tömegek hamar rájönnek, hogy a valóságban van ilyen, és kell is, hogy legyen, különben hosszú távon oda a motiváció meg a minden. Lásd: szeret-e a hős dobolni? szeret-e a hős élni?

Advertisement

Elitizmus

Apropó Charlie Parker. Nem tudom hányan tudják az olvasók közül, hogy ki volt ő, de szerintem nem annyira sokan. Ami tök normális, elmúlt már a jazz aranykora, nekem 9 év klarinéttal kikerülhetetlen volt a név, de csak megtippelni tudtam volna, hogy pontosan milyen hangszeren is játszik. Kedves gyerekek, mind műveletlen tuskók vagyunk.

Advertisement
Illustration for article titled Whiplash - csak a fejét, hogy bele ne sántuljon!

Mint a hős családja, akik egyszerűen nem értik, hogy mekkora nagy szó, hogy a hős az akadémia első zenekarában dobol. Olyannyira nem értik, hogy az már nekem kínos. Bezzeg Scott uncsitesó az asztal végén a 3. ligában fotballozik, attól hanyatt van esve mindenki. Mert értitek, ezek ilyen prolik! Nem értik a jazzt! Csak a focit értik! Mert felszínesek! Hrööö. A buta focista még azt is megkérdezi, hogy hogyan lehet jazz zenekarokat versenyeztetni, amikor az szubjektív. Mire a hős azt mondja, hogy nem, nem szubjektív. Öööö, oké. Biztos én vagyok a hülye, de szerintem az. Ahogy a szertorna, a műkorcsolya, a toronyugrás, meg az összes ilyen bírós-pontozós buli is az, ne csináljunk már úgy, mintha a jazznek lennének abszolútumai. Ha lennének, akkor ugyanaz a zenekar se merné kétszer eljátszani ugyanazt a darabot, mert "rosszabb" lesz.

Advertisement

Ezek után amikor a hős bejelenti, hogy ő nem csak dobolni akar, hanem ő akar lenni a következő Charlie Parker, mert akkor örökké emlékezni fognak a nevére, akkor is, ha 34 évesen túladagolásban meghal, az végképp elég furán jön ki. Eleve nem tudom, hogy a fiktív asztaltársaságban hányan tudják, hogy a hős kiről beszél, ami kicsit kétségbevonja azt a nagy halhatatlanságot. Másrészt meg azt hiszem a legtöbben sokkal több focistát tudunk felsorolni, mint híres jazz-zenészt, ez van.

Mindemellett egy csomó kommentet láttam főleg tumblr-ön, hogy húúúú, a jazz milyen magasztos meg nagyszerű, és most döbbentek rá erre végre. Izé. Egyfelől egyetértek azzal, hogy a jazz klassz, és érdemes népszerűsíteni, nem azért, mert attól kifinomultabbak leszünk, hanem mert klassz. Másfelől viszont ezekből a hozzászólásokból üvölt a felsőbbrendűségérzet, hogy ímhol, én _megértettem a jazzt_, hajoljatok meg előttem Beyoncés pórnépek. Márpedig eléggé az az érzésem, hogy eleve ez az a hozzáállás, ami az emberek egy jelentős részét távoltartja a jazztől.

Advertisement

'A jazz' mondom, pedig nem igazán olyan, hogy 'a jazz', zenész ismerős a film szemére is vetette még, hogy csak uncsi jazz sztenderdek vannak benne. És ugyan uncsinak abszolút nem mondanám, de azért hanyatt én se vágtam magam tőle, ha már jazz, akkor érdemes másfelé is ismerkedni.

Plusz elhangzik, hogy 'jaj, hát nem is tudtam, hogy jazzdobosnak lenni ennyire kemény és nehéz, ezentúl teljesen más szemmel nézek a jazzdobosokra'! Hát szegény elnyomott jazzdobosok! Tuti nekik van a legnagyobb szükségük arra, hogy nagyobb elismeréssel adózzunk mindennapi küszködésüknek!
Arról nem is beszélve, hogy adott egy amerikai fehér srác, akinek anyagilag is van lehetősége a világ egyik legjobb zenei intézményében tanulnia, de az, hogy ez mekkora kolosszális mázli (és nem annyira érdem), nyilván egy büdös szó nem esik. Egy ugyanekkora tehetség valószínűleg teljesen más utat találna egy női testben, Rio faveláiban, az ukrán háborús övezetben, vagy akárhol máshol. Vagy éppenséggel semmilyet, mert azért leginkább a nyugati fehér férfiaknak áll a világ. Arról nem is beszélve, hogy a 'követlező Charlie Parker' kifejezés rengetegszer elhangzik félig-meddig a hőssel kapcsolatban, olyannyira, hogy megfeledkezünk arról az apró tényről, hogy Charlie Parker amúgy fekete volt (és szaxofonos). Ugyan a zenekarok nagyrésze fekete zenészekből áll, a klasszikusok fekete zenészek művei és a jazz gyökerei, szára, és alsóbb ágai alapvetően az afroamerikai kultúrában vannak, legyen már az új Charlie Parker fehér, mert az olyan újító és modern. Nyüssz.

Az inges srác a házibuliban azt is mondta, hogy mit kell nekem ezt ennyire túlpörögni, ez csak egy film, mint a Jurassic Park. De szerintem egy filmnek (rendező, forgatókönyvíró) valamennyire felelősséget kell vállalnia azért, amit kommunikál, és azért is, ahogy azt a tömegek értelmezik. Nem lehet elkenni tömegek reakcióját azzal, hogy buták és rosszul értették. És itt nincs helye a 'szerintem a költő itt azt akarja mondani' jellegű ötödikes magyarórás dödörgésnek. Erről természetesen hatalmas mennyiségű vita van a 'csak bemutatja a dolgot vs. támogtja a dolgot' vonalon. Nyilván amit itt leírtam, az csak az én véleményem, de relevánsnak tartom :3

Advertisement

Az elbocsájtó szép üzenet meg annyi azt hiszem, hogy ugyan a filmben van mindenféle összevissza üzenet motivációról meg célokról meg elszántságról, a legfontosabb, hogy olyasmit csináljunk (akár hivatás, akár hobbi, akár hobbihivatás), amit akkor is élvezünk csinálni, amikor épp nem mi vagyunk a legjobbak benne. Mert a legjobb státusz egy nagyon ritka, nehezen elérhető, és múlandó állapot.
Ezt meg csak így itt hagyom:

Illustration for article titled Whiplash - csak a fejét, hogy bele ne sántuljon!

Share This Story

Get our newsletter