Kirké

Anarchofeminizmus és divatkritika
Anarchofeminizmus és divatkritika
This is a platform for User Generated Content. G/O Media assumes no liability for content posted by Kinja users to this platform.

Ha nem szolidaritunk, emlékezni sincsen értelme

A nyolcadik kerület, élén a lendületesen fideszes Kocsis Mátéval, épp egy újabb emlékművet készít a Fiumei útra. Ezúttal a munkaszolgálatosokra kívánnak emlékezni.

Majdnem ugyanitt van már egy át nem adott, üresen álló múzeumépület is. (A Sorsok Háza, leánykori nevén Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye, amelynek létrehozása a 2014-es holokauszt emlékév egyik projektje akart lenni, és amire több milliárd forint közpénzt költött az állam.)

Advertisement

Emellett az emlékközpont mellett minden reggel elsétálok.

Félek belegondolni, hogy mi lesz belül; kívülről olyan, mintha valaki remixelt volna egy skanzent egy pályaudvarral egy koncentrációs tábor fémkerítésével, egy gettó palánkkerítésével, egy képregényszerűen csillogó, gigantikus Dávid-csillaggal, meg egy rozsdálló fémlerakattal. Építészetnek állítólag nagyszerű, emlékezetpolitikának egyelőre szánalmas. A kiállítás koncepciójának összerakásával megbízott Schmidt Mária és a döntéshozásban felette álló Lázár János duóra azt mondani, hogy szakmailag totál alkalmatlan illetőleg röhejes ostobaságokat beszél, bőkezű dicséret volna.

Advertisement

Már ez is dühítő. Sőt, helyenként már a Páva utcai kiállítás tartalma is dühített, nem beszélve a Szabadság teret súlyosbító szoborcsoportról, de minden egyes újabb emlékmű, épületegyüttes és köztéri szobor csak tovább fokozza az érzést.
A gyerekek elhurcolására való emlékezés nevében alaposan körbekerített múzeumot emelünk, majd az országhatáron emelt szögesdrótkerítéssel tartjuk távol menekülő embertársainkat, beleértve a kisgyerekes családokat is.

Szobrokat rakunk a főváros utcáira, amelyek a kényszermunkára emlékeznek, miközben tétlenül hagyjuk, hogy fiatalok és gyerekek ezrei váljanak a prostitúciós célú emberkereskedelem prédájává.
Emlékközpontokba dugjuk el a történeteket, amelyek arról szólnak, hogy az államgépezet hogyan csinált megoldandó “idegenrendészeti” problémát a saját lakosságából, és úgy teszünk, mintha ez a megemlékezés egy érvényes, működő eszköze volna egy olyan politikai közösségben, amelynek bármelyik tagja megnézheti a híradóban, amint állampolgárságról szóló papírokat használunk fel arra, hogy megtagadhassuk a segítségnyújtásnak még a legcsekélyebb minimumát is.

Advertisement

Nemes Jeles László pár hete egy interjúban azt nyilatkozta a Szombatnak, hogy a magyar zsidóság “igazából folytatja a holokausztot”.

Advertisement

Szerintem ez egyrészt - különösen a kontextusából kiemelve - közhelyes, másrészt bárkinek érthető, hogy miért “folytat” valaki egy traumát, aki akár csak nagy vonalakban is érti, hogy mi az, hogy feldolgozatlan trauma. De ami ennél sokkal fontosabb: megmutatja, hogy félrevisz, ha kizárólag az áldozatokra fixálódunk.

Valójában a magyar állam és a magyar társadalom az, amely gátolja a trauma feldolgozását. Többek között azáltal, hogy újra meg újra meg újra játssza a holokausztot. Csak épp a célpontok és az eszközök változnak időnként.

Advertisement

Fontos tudni, hogy nem mindig hagyjuk annyiban, ha a holokausztot relativizáló és a felelősséget maszatoló múzeumokat vagy szobrokat épít magának az álszent politikai vezetésünk. De még jobb lenne, ha azt se hagynánk, hogy az emlékezetpolitika egy lila, elméleti, mindennapi élettől távoli, kevesekig elérő kérdés maradna.

Advertisement

Egyszer és mindenkorra le kellene szögeznünk, hogy még a legfantasztikusabb kiállítótér, archívum, emlékmű, rendezvényközpont, gyászbeszéd vagy film sem ér semmit emlékezetpolitikai gesztusként, ha közben a menekültpolitikánk emberek tömegeit rekeszti ki, alázza meg, és deportálja olyan országokba, ahol tudva tudjuk, hogy életveszélyben lesznek.

Nem igaz, hogy egyik nap őszintén meg tudtunk emlékezni a holokauszt borzalmairól, ha a rákövetkező napon világossá tesszük, hogy számunkra értéktelen azoknak az embereknek az élete, akik nem közülünk valók.

Advertisement

Ez, így, ebben a formában felesleges és értelmetlen. Most nem egy újabb emlékmű kell.

Kérjük számon a jelentésteli, gyakorlati következményekkel is járó emlékezetpolitikát. És nemcsak az Orbán kormánnyal szemben, nemcsak a Kocsis Máté vezette nyolcadik kerülettel szemben, hanem az összes holokausztra emlékező uniós tagállam kormányával szemben is.

Advertisement

Szeretnénk, hogy szó legyen a holokauszt történetéről? Nagyszerű! Akkor mondjuk el, de úgy, hogy közben meg is mutatjuk, hogy hogyan fest a gyakorlatban az, amikor a magyar lakosság - a változatosság kedvéért - nem fordítja el a tekintetét, amikor embereket toloncolnak ki a szomszédból, és nem hagyja, hogy kirekesztő politikákat erőltessenek rá, és hajtsanak végre az adójából. Ne a büntetlenül kegyetlenkedés legyen az elő nemzeti örökségünk.


A Sorsok Házát 2014 április 16-án, vagyis a magyar holokauszt emlékév holokauszt emléknapján szerették volna átadni
A Sorsok Házát 2014 április 16-án, vagyis a magyar holokauszt emlékév holokauszt emléknapján szerették volna átadni
Advertisement
A mostani munka a Salgótarjáni úton otthagyott zsidó temetőtől nem messze, a Magdolna utca és a Fiumei út sarkán zajlik. A kerítésre rakott tájékoztató tábla szerint a “Munkaszolgálatosok emlékműve” készül. Az alkotóművész Dan Reisinger, a finanszírozó a “Miniszterelnökség”, a fenntartó a VIII. kerület, a kivitelező pedig a Koll-Stein Kft. Rajtuk kívül még a MAZSÖK - Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány is szerepel a tájékoztató jelzésen.
A mostani munka a Salgótarjáni úton otthagyott zsidó temetőtől nem messze, a Magdolna utca és a Fiumei út sarkán zajlik. A kerítésre rakott tájékoztató tábla szerint a “Munkaszolgálatosok emlékműve” készül. Az alkotóművész Dan Reisinger, a finanszírozó a “Miniszterelnökség”, a fenntartó a VIII. kerület, a kivitelező pedig a Koll-Stein Kft. Rajtuk kívül még a MAZSÖK - Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány is szerepel a tájékoztató jelzésen.

Share This Story

Get our newsletter