Interjúnk Majercsik Johannával, a Budapest Pride #genderőrület című kiállításának kurátorával

Jackie Dives, MesnMenses (2015) a #genderőrület kiállításon

Eszter: A kiállítás apropóját Kövér Lászlónak egy frenetikusan nőgyűlölő és homofób és egyébként a mentálisan beteg embereket is durván megbélyegző felszólalása adta. Azt nagyjából azért lehet sejteni, hogy ő mit értett ez alatt a kifejezés alatt, hogy genderőrület, de a Budapest Pride nyári fesztiválhetének a közegében mit jelent ez a szó? A kiállítás létrehozásának a folyamata során tanultál újat arról, hogy mit jelent ez, hogy mi az a #genderőrület?

Jojó: Én az őrület szóhoz nem feltétlen csak negatív konnotációkat tudok kötni, számomra egyébként ez egy tök pozitív dolog is lehet...

E: dili!

J: igen, meg színes kavalkád… De természetesen egy erős reakciót szerettünk volna létrehozni a kiállítással Kövér Lászlónak erre a decemberi beszédére, tehát ez volt az apropó. És igazából teljesen egyértelmű volt az egész csapat részéről tavasszal, hogy ez lesz a címe a kiállításnak. Akkor még nem tudtuk, hogy mi fogja alkotni a kiállításnak a korpuszát, csak azt, hogy erre mi szeretnénk mindenképpen reagálni valahogy, valamilyen feminista, illetve queer elméleti szempontból. Tehát maga a koncepció, a kiállítás koncepciója, az később alakult ki.

Advertisement

Hogy újat tanultam-e a genderőrületről? Inkább most tanultam, azzal, hogy feltetted ezt a kérdést, hogy mit jelenthet ez a szó... De én abszolút, tényleg tudom ezt egy fricskával, egészen másként is értelmezni, mint ahogy egyébként ez egy bántó és félreértelmező vagy nem értő kifejezés.

Advertisement

E: A hétfői megnyitón idézted Nagy Szilviát és a tavalyi fesztiválhetet megnyitó beszédét, hogy ha valaki esetleg provokatívnak találná a kiállítást, akkor gondoljon arra, hogy “A provokáció valójában egy eszköz arra, hogy változtassunk az előítéleteken.” A provokáció máshogy működik egy felvonuláson és máshogy egy kiállításon. Mit gondolsz arról, hogy ennek a kiállításnak az egésze vagy egyes részei eljutnak-e majd olyan emberekhez, akik ezt az anyagot tényleg felháborítónak vagy provokatívnak ítélnék?

J: A kiállítást látogatók elsöprő többsége eleve támogató közönség. Persze hozzájuk is fontos szólni, ám nagyon fontos volna, hogyha sokkal több olyan ember is látná a kiállítást, akik számára ez tényleg provokatívként hat. Volt az elmúlt két-három napban már egy-két ilyen eset, hogy véletlenül erre sétáló emberek tettek csúnya megjegyzést, illetve járt itt egy hatvan év körüli nő, aki hosszasan beszélgetett velünk arról, hogy szerinte ezt miért nem kellene kivinni az utcára, miért kellene ezt a négy fal között csinálni, és, hogy egyébként neki semmi baja nincsen a melegekkel, mert ő ugye csak melegeket említett, de ez maradjon a négy fal között, és miért kell ezt így pellengérre állítani, miért kell ezt propagálni. Ezeket a szavakat használta.

Advertisement

Nyilván egy felvonulással nagyobb vizibilitása van a közösségnek, és több emberhez lehet eljutni, mint egy kiállítással, de szerintem már eleve az jó, hogy nem egy kizárólag művészeti kiállításról van szó, hanem van aktuálpolitikai aspektusa is, tehát, hogy nemcsak létrehoztunk egy kiállítást, mondjuk LMBTQ művészeknek a munkáiból, hanem reagáltunk a magyar aktuálpolitikai helyzetre.

És szerintem a közösségen belül is vagy a támogató embereknek is mondhat újat, remélhetőleg, a kiállítás.

Advertisement

De a kérdés jogos, és a válasz az az, hogy sokkal több emberhez kellene eljutnia - akikhez nem jut el, mert nem is tudnak róla, mert nem lesik a Pride-nak a programfüzetét, és lehet, hogy csak egy programról tudnak, a felvonulásról, ami a legnagyobb. Tehát véletlenszerűen csak olyan emberekhez jut el, akik erre járnak, és belebotlanak a kiállításba.

E: Nekem mondott újat a kiállítás, például az imént néztem bele a Superbia című filmbe (Tóth Luca munkája), és az sokféle érzést felkeltett bennem, egészen izgalmas, szokatlan, kicsit zavarbaejtő volt. És a látványvilága nagyon szép.

Advertisement

Pillanatkép Tóth Luca Superbia című rövid animációs filmjéből. forrás

J: Tök jó a hangvilága is! Egyben érdemes megnézni, mert fragmentált a narrációja, és nekem, amikor másodszorra néztem meg, akkora állt össze teljesen… mert azért vannak benne történések, és izgi. De Lucának pont olyan a filmje, hogy úgy is tud működni egy kiállítótérben, mintha eleve ide szánták volna, miközben moziteremben is ugyanúgy élvezhető. Mindezt azért mondom, mert elég erős vizuális hatása van, szinte festői képekkel, és nem egy klasszikus értelemben vett narratív film. A másik, a svéd film, az már olyan, hogy azt végig kell nézni ahhoz, hogy tényleg összeálljon.

Advertisement

E: Még mindig a megnyitónál maradva: volt két másik Pride szervező rajtad kívül, aki aktívan szerepelt hétfő este. Cinti (Karlik Cintia) az utcai szexuális zaklatással kapcsolatos élményeit osztotta meg, Kama (Peksa Kamilla) pedig, ha jól emlékszem, A csajom cipője című performanszt mutatta be. Szerinted annak mi a jelentősége, hogy maguk a szervező, aktivista nők is kicsit a kiállítás részévé válnak/váltak?

Advertisement

J: Szerintem ez nagyon fontos. Kamának, amikor először beszéltünk vele a kiállításról, rögtön nagyon megtetszett az ötlet, mert Kamában van egy nagyon erős ironikus és kritikai attitűd, úgyhogy rögtön értette, hogy miről van szó, és nagyon szimpatizált vele. Ennek a performansznak az ötlete azon az estén született meg, amikor először erről beszéltünk. Kama szeretett volna egy ilyen performansznak a részese lenni, aminek ugye az lett a címe, hogy A csajom cipője, ahol ő a barátnőjének a magassarkú cipőjében… hát, az a jó szó, hogy téblábol, bár nem is téblábolt, mert szegény fel se tudott benne állni.... mert az volt az eredeti terv, hogy először ácsorog benne…

Advertisement

A csajom cipője - Peksa Kamilla performansza a #genderőrület kiállítás megnyitóján. forrás

Cinti a Budapest Pride sajtószóvivőjeként mondott néhány szót. Ő egyébként a megnyitó előtt egy órával tudta meg, hogy beszélnie kell, tehát némileg azért rögtönzött is volt, amit mondott, és szerintem hihetetlenül erős lett, én azt éreztem, hogy nagyon-nagyon bemozgató, beindító beszédet mondott, és én akkor gondoltam bele úgy igazán, hogy a felvonulás után, amikor majd Cinti beszédet mond, annak milyen ereje lehet majd.

Advertisement

Visszatérve a kérdésedre, szerintem az fontos, hogy Pride szervezők ne csak lehetőséget meg helyet, teret biztosítsanak a programoknak, hanem, hogy legyenek olyan programok is, amiket a Budapest Pride szervezői hoznak létre, mert így közvetlenebb viszonyba kerülhetnek a közösséggel is.

E: Nagyon érdekes volt, egy élő történetmesélés, egy élmény megosztása teljesen máshogy hatott rám, mint amikor olvasom ugyanezeket a történeteket… Minden nőnek vannak szexuális zaklatással kapcsolatos történetei, és ennek ellenére, hogy mind ismerjük ezeket a helyzeteket, ahogy Cinti elmondta a történetét, az nagyon erőteljes volt.

Advertisement

J: Igen, nekem előtte már elmesélte… És az elmúlt egy-két hétben egyébként a női Pride szervezők közül elég sokunkat értek… valahogy triplán...ehhez hasonló utcai zaklatások, úgyhogy az elmúlt hetekben egyre dühösebbek lettünk, elegünk van ebből, és szerintem ennek nagyon jó, hogy Cinti hangot adott. Még ha egy olyan kontextusban is, mint amilyen a kiállításmegnyitó, ami általában azért nem ilyen szokott lenni… Szerintem ebből a szempontból ez úgy rendkívüli, hogy másmilyen volt, mint a kiállításmegnyitók többsége.

E: A Budapest Pride fesztivált megrendező Szivárvány Misszió Alapítvány egy feminista szervezet. Volt a kiállításnak olyan eleme, ami feminista szemmel fejtörést okozott? Voltak konkrét szempontjaitok ahhoz, hogy megállapítsátok valamiről, hogy mi az, ami tárgyiasító vagy szexista, és mi az, ami nem, vagy mi az, ami éppen ellentétezi ezeket? Ez néha egy ingoványos terület…

Advertisement

J: Igen, volt, egy műalkotás kapcsán. Ezek Iwona Demkonak a rózsaszín plüss szobrai, amik kapcsán felmerült Viki (Radványi Viktória, aki segített a kiállítás létrehozásában) és köztem, hogy ezt miként lehet minősíteni, és erről volt vita, hogy ez most szexista-e vagy sem.

Iwona Demko, Ana-suromai (2010) plüssszobrok a #genderőrület kiállításon

Advertisement

Szerintem ilyenkor az a nagyon fontos, hogy az alkotó művész miként, milyen felfogással készíti el azt a művet. Én nem vagyok hajlandó abba belenyugodni, hogy egy meztelen női test önmagában már szexista lehet. Ez már elég nagy probléma, hogy egy nő nem kezdhet valamit, egy női művész, vagy tök mindegy, hogy női művész-e… Hogy egy testtel, valamilyen formában, fotón, installáción keresztül, nem lehet valamit kezdeni, mert akkor az rögtön szexista. Mert innentől fogva a tabusítás részévé válik a női test, ami szerintem megint csak káros, tudni kell róla beszélni, és szerettem is volna, ha ez a kiállítás jelentős részét képezi. Csak ugye nem mindegy, hogy hogyan.

Tehát, hogy miként áll hozzá a művész, illetve nagyon fontos az, hogy ez miként interpretálódik a befogadó közegben. De ez az egy mű volt, ami kapcsán a feminizmus szempontjából volt egy kisebb vita, diskurzus közöttünk. Ami szerintem nagyon jó, merthogy beszéltünk arról, hogy hogyan értelmezzük a feminizmust. Mindannyian tudjuk, hogy a feminizmus szó mögött mennyi irányzat van, és, hogy hogyan-mint lehet képviselni. Szerintem e kapcsán még lehet, hogy lesznek később beszélgetések közöttünk, ami szerintem nagyon hasznos lesz.

Advertisement

E: Én azt a művet látva azon gondolkoztam el, hogy ha a női testhez igenlően szeretne valaki viszonyulni, akkor például hogyan hoz döntést arról, hogy mit kezdjen mondjuk a testszőrrel, hogy mennyire stilizáltan ábrázoljon egyes testrészeket, hogy a stilizálás azt jelenti-e, hogy tulajdonképpen a test őszinte bemutatásától fordul el...

J: Nekem erről most az jutott eszembe, hogy amikor Simon Zsuzsinak kiválasztottuk a képeit a Kormányváltásig nem szülök sorozatból (kaptunk a Zsuzsitól talán 15-20 képet), ott például nekem mindenképpen fontos volt az, hogy olyan női test is megjelenjen a képeken, ami nem a társadalom által idealizált női formát képviseli, és, hogy az nagyobb méretű képen legyen jelen, pont ezért, hogy még csak véletlenül se essen a kiállításnak egy része sem ugyanabba a hibába, amivel találkozunk a vizuális kultúrában nap mint nap, folyamatosan.

Advertisement

Simon Zsuzsi, Kormányváltásig NEM szülök! VII. forrás

Ezen túl ami nekem még feminista szempontból iszonyatosan fontos volt személyesen is a kiállítás során, az Joanna Rytelnak a Moms on fire című kisfilmje, aminek a főszereplője két terhes nő, és tulajdonképpen a terhes nőhöz kapcsolódó tabukat és elvárásokat, a terhes női testtel szembeni szabályokat bontja le, vagy legalábbis igyekszik róla beszélni ez a film, hozzáteszem, elég radikálisan.

Advertisement

Pillanatkép Joanna Rytel Moms on Fire című rövidfilmjéből. forrás

E: Egyébként érdekes, mert pont a Simon Zsuzsinak a fényképei, amivel kapcsolatba bennem egy pillanatig sem merült fel, és nekem úgy tűnt, hogy más feminista ismerőseim sem gondolják úgy, hogy ezek szexista módon ábrázolnák a nőket… de az egy nagyon gyakori dolog, hogy nőket - a kultúrának akármelyik szeletében a reklámoktól a művészeti alkotásokig bezárólag mindenhol, rengetegszer - arctalanul vagy fej nélkül ábrázolják, és, ezek a fényképek sem mutatják a nők arcát, de közben meg az is ott van a másik oldalon, hogy ha valaki az arcával együtt van lefényképezve, akkor már beazonosítható, meg az is, hogy maga a rendszer is arctalan, személyiség nélküli szülőgépekként tekint a nőkre… tehát igaziból nagyon problémás, összetett, hogy ezt hogyan lehet megoldani, hogyan lehet navigálni egy mélyen szexista társadalomban, ahol a női testnek az összes ábrázolásához vagy és magukhoz a testrészekhez is jelentések kötődnek.

Advertisement

J: Igen, ez egy érdekes felvetés, merthogy valóban, valószínűleg a felismerhetőség miatt nincsen rajta a fényképeken ezeknek a nőknek az arca, no, meg az a politikai beszéd, amire reakcióként ezek a képek megszülettek, csupán a nők méhére, annak reproduktív képességére utalt, a nő maga, annak személyisége és vágyai teljesen háttérbe kerültek.

Advertisement

Mostanában nyílt egy kiállítás a Capa Központban, popzenei lemezek albumairól, és engem érdekelt volna a kiállítás, nagyon szívesen elmentem volna, és a Facebook-on, a cover fotón egy piros lakkruhát hordó nő kicsit szétterpesztett lábakkal ül úgy, hogy nem látszik a válla sem, nemhogy az arca, és az ölében pedig fekszik egy férfi, aki láthatóan élvezi a helyzetet. És ott a női test egy nagyon alárendelt helyzetben jelenik meg, szexista ábrázolásban, mint a cisz heteró férfi tekintetnek a kiszolgálója. És amikor ezt szóvá tettem az eseménynek a falán, hogy egyébként engem nagyon érdekel a kiállítás, de nem lehetne-e egy ilyen szexista cover photo nélkül, akkor több embertől is kaptam vissza támadást, és az az érdekes, hogy a többségük nő volt. Megkaptam, hogy biztos nagyon sok az időm, amiért ilyenekkel foglalkozom, meg, hogy jaj, hogy ha ilyen meg olyan plakát lett volna, akkor meg ez meg az lett volna a bajom, és nyilván, hogyha más problémás kép lett volna kitéve, akkor azt is szóvá teszem. Tehát szerintem az is fontos, hogy ezeket észrevegyük mindenütt, reklámokban is, ahol meg aztán dögivel vannak ilyen ábrázolások, és, hogy szóvá is tegyük, merthogy az nem megoldás, hogy sokan magunk között megbeszéljük, hogy hát igen, ez szexista, vagy elítélendő más miatt, de nem emeljük fel a szavunkat, mert egészen addig, amíg a többség nem emeli fel a szavát, addig ez végül is jóvá van hagyva, és akkor ez folytatódni fog. Lehet, hogy kicsi lépés, és semmi de semmi haszna nincsen, de amikor az embernek ideje van , akkor azt tegye szóvá.

E: Ez tényleg egy elég abszurd felvetés, eleve, ha egy kiállításról beszélünk, amit azért alapvetően szabadidejükben néznek az emberek… És igen, nagyon általános, hogy a kulturális intézményeink, még azok is, amiket részben vagy egészben állami/önkormányzati forrásokból üzemeltetnek, még az úgynevezett magas kultúra intézményei is, a Toldi mozitól a Mai Manó Házig, olyan helyekig, amikhez kötődünk… elidegenítő módon kommunikálnak, főleg vizuálisan nagyon gyakran.

Advertisement

E: Az az utolsó kérdésem, hogy neked van az eddig említetteken kívül valami, ami nagyon közel áll a szívedhez ebben a kiállításban?

Advertisement

J: Van, igen. A Nagy Kriszta Orbán Viktort ábrázoló festményét beemelő installáció. Amikor már dolgoztam egy-két hete a kiállítás koncepcióján, akkor volt az Orbán Viktornak az elhíresült interjúja, amit egy portugál hetilapnak adott, és amiben elhangzott az a mondat, most nem biztos, hogy szó szerint tudom már idézni, hogy egy alma sem kérheti, hogy körtének hívják, amikor a miniszterelnök az azonos neműek házasságáról beszélt. És ez rettentő felháborodást meg dühöt keltett bennem és az egész Pride csapatban, és bennem rögtön volt egy érzés, hogy ezzel valamit kezdeni kell, és hogy nagyon jó lenne, ha valamiként be tudnánk ezt emelni a kiállítás művei közé. Illetve akkor volt is a Pride-nak egy kisebb fotókampánya. Megkértük a közösség tagjait, hogy csináljanak magukkal almákkal vagy körtékkel vagy almákkal és körtékkel szelfiket, az #almástiltakozás hesteg alatt, és viszonylag sokan küldtek képeket. Úgyhogy akkor azt láttuk, az első egy-két hétben, hogy ez nagyon sok emberre ugyanígy hatott, ugyanezt a dühöt váltotta ki… az volt csak tán a félő benne, hogy kitart-e ez mondjuk a fesztiválig. De én a reakciókból azt látom most itt a galériában, hogy értik az emberek, hogy miről van szó, emlékeznek rá, és ez nyilván azt is jelenti, hogy nyomot hagyott nagyon sok emberben, ráadásul nemcsak az LMBTQ közösség tagjaiban, hanem a többségi társadalom tagjainak is bántó volt az a kijelentés több szempontból is. Úgyhogy nekem még ez, ami nagyon fontos, és számomra az egyik fő pillérét alkotja a kiállításnak.

Három Királynők, Egy alma nem kérheti azt, hogy hívják körtének (OV) (2016)

Advertisement


A kiállítást július 3-ig lehet megnézni az Acb galériában, a szombati nap kivételével minden nap 14:00-20:00 között.