Kirké

Anarchofeminizmus és divatkritika
Anarchofeminizmus és divatkritika

Coelho és a gyémántok – Madonna: Rebel Heart és Marina & The Diamonds: Froot albumkritika

Advertisement

Mindig is az egyik legérdekesebbnek tartottam az énekes-dalszerző fogalmát a popkultúra konstrukciói közül. Régen azért, mert az általam hallgatott előadók nagy részének ilyen allűrjei voltak – kicsit könnyebb átvészelni azt, ha a középiskolában az osztálytársaid még azt is a tudtodra adják, hogy legszívesebben öngyilkosként látnának, ha közben a megfelelő érzelmileg töltött popzenével tudsz azonosulni. Manapság pedig mert egyre inkább kezd érdekelni, hogyan önkifejezhetünk úgy, hogy ezért nemcsak naponta a rajongóink havi fizetésének megfelelő összegből tudjunk öltözködni, de még a termék piacra juttatásához szükséges körülbelül pártucatnyi embert is csak az albumborító köszönetnyilvánításaiban említsük meg, és mindebből a legtöbben csak a katarzist vagy az egyediségünket érzékeljék.

Madonna és Marina Diamandis (akinek a művésznevében a The Diamonds hivatalosan nem az együttes tagjait, hanem a rajongókat jelöli) karrierjeiket mindketten részben a popsztárság és az énekes-dalszerzőség közötti egyensúlyozásra építették, bár a dolgot a két ellenkező végéről megközelítve. Míg az Electra Heart csak egy sikertelen kísérlet volt arra, hogy a zenei részt sztárproducerekre bízva, Marina, "feladva az elveit", az albumeladásait százezresről milliós nagyságrendűre növelje, addig Madonnát az előző évtized közepéig az énekes-dalszerzői vénája, a menő, "underground" európai producerekkel együtt (Stuart Price, William Orbit, Mirwais Ahmadzaï), inkább csak elválasztotta a nagyiparibb módszerekkel dolgozó kollegáitól. Akármennyire is bevállt ez az utóbbi recept, a 2008-as Hard Candy és a 2012-es MDNA már teljesen szégyentelenül a népszerű kollaborátorokra és az éppen kurrens trendek utánzására épült – vagy ahogy ezt általában egy közhellyel megfogalmazták, Madonna "nem alakította a divatot, hanem futott utána". Azonban mostani, egy hetes különbséggel megjelent albumaikon, bizonyos mértékben mindketten visszatértek a hagyományosabb dalszerzéshez. Marina ezt az albumot már egyedül írta meg, és egyetlen producerre bízta, míg Madonna, tőle szokatlan módon, a táncolhatóbb számok felől eltolta a hangsúlyt az érzelmek irányába. Sőt, a mostani sajtókampányban, talán kompenzálva azt az ámokfutást, aminek eddig tanúi lehettünk az Instagram fiókján, egy sokkal hétköznapibb és szerethetőbb imaget közvetített az eddigieknél – akinek van ilyenekre ideje, maga is meggyőződhet róla a meglepően élvezhető Jonathan Ross-os TV-fellépésnél vagy a Pitchfork interjújánál.

Kérdés az, ezt a váltást mennyire meggyőzően teszik. Marina esetében, míg zeneileg megtalálta azt a nichét a középtempós popszámokban, ami hosszútávon is valóban működhet, szövegileg fájdalmas a mélyrepülés az első két album után. Valóban, a címadó Froot egyszerre valóban slágeres és korábbi hasonló próbálkozásaival (Radioactive, How to be a Heartbreaker) ellentétben nem a szokásos panelekből építkezik, de ez nehezen kompenzálja azt, hogy a The Family Jewels pengeéles szociográfiáját (Oh No!) és az Electra Heart önkritikus meta-popját (Teen Idle) Marina nagyjából a behaviorista önsegélyező könyvek (a boldogság döntés kérdése; engedd el a múltat; a siker majd megtalál, ha az álmaid követed) színvonalára cserélte le. A valóban aggasztó jelenség viszont az, hogy ezen túl még sok, kifejezetten káros tendenciát is láthatunk, amelyekről azt hihettük, ha valami, akkor a mainstream popzene nagyjából tőlük mentes lehet. Nemcsak, hogy egyik pillanatban attól képzeli Marina magát besorolhatatlannak, hogy vele aztán senki sem írathat egy feminista himnuszt (Can't Pin Me Down), a másikban pedig egyenesen magát a glittert említi negatív kontextusban (Solitaire), de még azt is megmagyarázza, miért nem a szexuális életét ítéli meg annak a nőnek, akivel kapcsolatban egy egész számon (Better Than That) keresztül sorolja az összes, a "hülye számító kurvá"-val kapcsolatos sztereotípiát. Azt hinnénk, hogyha valakit a női popzene rajongói táborából talán még sokkolt is 91-ben a Blond Ambition Tour, annak legkésőbb 2002-ig Christina Aguilera Stripped lemeze már a szájába rágta, hogy miért is problémás, ha idén attól gondoljuk magunkat forradalminak, hogy a mainstream közegek közül az egyetlenben, ahol valóban ünneplik a saját szexualitásukat megélő és meghatározó nőket, a fenti nézeteket kezdjük el hirdetni. Én nem tudom, hogy vajon "emberi természet vagy tanult viselkedés" ilyen dolgokkal fárasztani a közönségünket, de az album végére nekem személyesen már nem szokott türelmem maradni ahhoz a számhoz (Savages), amiben Marina hasonló gondolatokkal lamentál az emberi faj erőszakra való hajlamáról. Nagy kár pedig, mivel a lemez első fele még így is teljesen kerek és élvezhető popdalokból állna, de számomra van politikailag annyira problémás a B-oldal, hogy az erősen lehúzza a végső értékelésemet.

Advertisement

Ha már a mély gondolatoknál tartunk, mondhatnánk, hogy Madonna ennél sokkal súlyosabbat alkotott, amikor az albumának az első két számában már rögtön a Szeretért Él (Living for Love) vagy a Drogok Helyett az Igazi Utat Találja Meg (Devil Pray). De a Rebel Heart dalai mégis egytől egyig sokkal őszintébbnek és valós élményekből írtnak hatnak (ami ugye fontos kritérium az énekes-dalszerzőségnél), mint Marina próbálkozásai a világ megmagyarázására. És míg a Bitch I'm Madonna-n kívül nincs egy valódi slágerszám, mégis egyértelműen érezhető az előző két albumhoz képest a felfelé ívelő tendencia. Ahogyan hiányoznak a kiemelkedő momentumok, úgy a mélypontok is – ez lett a Confessions On the Dancefloor óta az első, elejétől végéig vállalható Madonna-album. Ezen sokat segített az első két kiszivárgáshoz képest felújított hangszerelés – az eredetileg Avicii segítségével készített dance-trackek meglepően természetesnek hatnak balladaként is (Rebel Heart, Wash All Over Me), de a legevidensebb ez mégis a csak a deluxe kiadáson szereplő S.E.X.-nél, ami a teátrális instrumentál nélkül az Erotica-korszakra való kikacsintás helyett egy értékelhetetlen szösszenet volna. Bár a Rebel Heart még mindig nem ér fel a klasszikus (az én definíciómban az összes 1982 és 2006 közötti) Madonna-albumok színvonalához, leginkább mert elkészítése során még mindig túlzottan a "nagy nevekre" fókuszáltak, összességében mégis egy pozitív előrelépés – egy valóban profin összerakott lemez, ami szokás szerint még így is magasan veri a versenytársak színvonalát.

Share This Story

Get our newsletter